Ha adventi kerttel kezdtünk, azzal is fejezzük be, lassan közeledünk a sikertörténet végéhez. Igen, ez egy sikertörténet, az újság is megírta. Erről eszembe jut a zöldségkosaras program, amibe beszálltunk idén, nagyrészt a waldorfos csapattal közösen. S egyszer csak eljön egy újságíró kolléganő, hogy írjon a történetről. Elmeséljük neki, hogy mennyi gond van, hogy vannak kosarasok, akik mindig nyafognak és elégedetlenkednek, hogy Janó, a kertész minden héten panaszkodik, hogy ez neki irtó nehéz, és nem éri meg, és hogy jövőre biztos nem vállalja ebben a formában, szóval elmeséljük, hogy milyen feszültség van, erre másnap megjelenik az írás, tiszta sikertörténet az egész, felhőtlen örömtenger, mindenki boldog, mindenki egészséges. Kábé így vagyunk mi is a Waldorf ovival, teljes sikertörténet az egész, mindenki gratulál, mindenki örül, annyi az érdeklődő, hogy jövőre nincs már hely, sőt, egy újabb csoport indítása is felmerült, fölöttünk felhőtlen a kék ég és alattunk gyönyörű zöld a fű, csak éppen körös körül teli van a hely vérző hullákkal. Mi szülők gyökerekig fáradtak vagyunk, az óvó nénik éppen csak, hogy nem menekülnek az oviból, miután nekik nem csak az építkezést kellett végignyomni, hanem a csoport beindítása is elég komoly szakmai kihívás volt, az igazgató néni pedig nem is tudom, hogy hogy bírja, ő emellett a mi akciónk mellett átköltöztette idén az egész óvodáját egy új épületbe, aminek az építési, tűzvédelmi, berendezési, szülőbeszoktatási satöbbi gondjai ezerszer nagyobbak voltak a mi kis problémáinknál. Ezért nem is kötözködünk nagyon vele, még ha időnként kardot is ránt ellenünk, látjuk, hogy van elég baj szegénynek a fején, s jobb megőrizni a békét, mert még sok mindenen kell együtt átmennünk, aztán pedig egyébként is szeretjük őt ilyen harcosnak, amilyen. A mi ügyünkért is rengeteget harcolt, hálásak is vagyunk érte. Ejsze valahogy csak lejár ez az év, s a következő könnyebb lesz.