Sok-sok olyan emberrel volt dolgunk, aki döntéshozónak érezte magát, és akadékoskodott, mert megtehette. Már-már bedobtunk volna egy-két kézigránátot egy-egy irodába, de nem tettük, mert bíztunk benne, úgyis az fog történni, aminek történnie kell. Hitünk nem volt elég erős, időnként megingott. Például akkor, amikor a tanfelügyelőség az állásmeghirdetés végső határidejének utolsó napjának délutánján kisütötte, hogy a dossziénkból hiányzik egy papír, aminek megadásáról az országos Waldorf szövetség vezető tanácsa kell, hogy döntsön, mely tanács az ország különféle sarkaiban lakó emberekből áll. Bodnár Robi már az idegösszeroppanás határán volt, mikor letelefonált Bukarestbe a szövetséghez, hogy kiderüljön, a tanács pont akkor ülésezik, s a titkárnő be tudja csempészni a mi kérésünket is. Már csak a telefonon elérhetetlen igazgató néninket kellett kihozatni valahogy egy általa szervezett konferenciáról, hogy írja alá és küldje el a szövetségnek a kérést, mielőtt azok befejeznék a gyűlést és szétszélednének Temesvártól Iași-ig. Ma is kiül a könny a szemembe, ha visszaemlékszem. Mekkora esélye volt annak, hogy az évente néhányszor ülésező tanács pont azon a délutánon üljön össze? És mégis megtörtént! Nevezzük szerencsének, gondviselésnek, vagy bárminek, de maximálisan kaptunk belőle, minden engedély meglett. Július 23-án bevonultunk az oviterembe, ami így nézett ki, ahogy a képen látható.