Szeptember 7. Gyűlés. Talán a nyár legbékésebb gyűlése, hiányoznak a nehézsúlyú hangulatkeltők. Attól a hangulat még nem rózsás, egy hét sincs ovikezdésig, s rosszul állunk. Még vannak, akik kapaszkodnak abba az ígéretbe, hogy két nap alatt kiszárad a beton, egy nap alatt felrakjuk a parkettát, egy nap alatt kifestjük a termet, s tanévkezdésre be is vagyunk költözve, de egyre kevesebben hisznek már ebben. Itt már B terven is gondolkodnunk kell. A nyár alatt sokszor gyűléseztünk, és egyszer sem mondhatnám, hogy élvezetes volt. Valamikor olvastam, hogy ha egy társaságban összekerül összezárva x hasonló gondolkodású ember, akkor egy idő után az addig hasonló emberek elkezdenek ugyanolyan bontásban felvenni társadalmi szerepeket, mint a társadalom egészében. Kerül valaki, aki eljátssza a bután, gyerekesen makacs, sértődött ember szerepét, valaki az örökös ellenzék szerepét, aki az ördög ügyvédjeként mindennel kekeckedik, de olyan is kerül, aki politikusként ámítja a népet, nyomja nekik a pozitivitás selyempapírjába csomagolt hazugságot, és élvezi, hogy elhiszik neki és bizalommal ruházzák fel. A sort lehet folytatni, mindenikünknek kerül egy szerep. Ha pedig véletlenül az örökös kekec kikerül a csapatból, vagy nem jön el pár gyűlésre, valaki ösztönösen átveszi a helyét. Sajnos, a nevére nem emlékszem a csávónak, aki ezt az elméletet leírta, de most már biztosan állíthatom, hogy igaza volt. Nincs olyan 1 embernél nagyobb közösség, ahol teljes egyetértés legyen, még akkor sem, ha teljesen hasonló gondolkodású emberekből válogatod össze a társaságot. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jó a csapat, vagy hogy nem jó az elv, ami minket összehozott, csak annyit jelent, hogy ismét valamit tanultunk magunkról és egymásról, s megyünk tovább, immár picivel tapasztaltabban.