Képriport
A szülés után az asszony erősödő fájdalmakra panaszkodott. Semmi baj, nyugtatta a szakszemélyzet. Hamarosan annyira erősödtek a fájdalmak, hogy sírt fájdalmában. "Jaj, Ramóna, ne túlozz!" - hallgattuk pár órán keresztül. Azt éppen nem mondták a szemébe, hogy hülye hisztis liba, de a tekintetükből ezt lehetett kiolvasni. Jó négy óra után döntöttek úgy, hogy mégiscsak megnézik, nincs-e baja. Felültették a kecskére, és elkezdték kiszedni belőle a vért. Eléggé disznóvágás hangulata volt az akciónak, az asszony üvöltött fájdalmában, ahogy ezek dolgoztak benne, a lába közé rakott nagy tálban pedig csak egyre gyűlt és gyűlt a vér. Én még ennyi emberi vért nem láttam egy helyen, pedig életemből egy évet kórházban töltöttem. Annyi vért veszített, hogy egy adott pillanatban elájult, a szemei felakadtak és a nyelvét lenyelte. Szerencsére gyorsan sikerült az állkapcsát kinyitnom és a nyelvét kihúznom, ő most csak arra emlékszik, hogy ment egy fény felé, és én ordibáltam neki, majd a kezem a szájában volt. És arra is emlékszik, hogy a beavatkozás végén a doktor úr úgy nézett ki véres kötényében, mint egy mészáros. A történet itt nem ért véget, másnap reggel megműtötte a főorvos, morgolódások közepette, durva stílusban. Aztán vért adtak neki, megtömték infúzióval, s túlélte. Mi a tanulság ebből? Az, hogy a kórházban is ugyanúgy bajod eshet, mint otthon. Vagy talán még könnyebben. Ha itthon történik mindez, és az asszony hatalmas fájdalomra panaszkodik, nem várunk négy órát a kórházba menéssel, abban bízva, hogy bizonyára túloz. Egyikünk sem haragszik a kórházi személyzetre azért, mert vérömleny keletkezett. Tévedni emberi dolog, az orvos is ugyanúgy tévedhet, mint egy szakács, egy kőműves, vagy egy újságíró. De ha felhívod a figyelmét, hogy baj van, mert érzed, hogy baj van, és ő azt mondja, hogy túlzol, majd utólag kiderül, hogy egyáltalán nem túloztál, akkor nem csak a szakmai tévedéseit kell megbocsátanod, hanem az emberieket is.